Grey’s Anatomy a la Michael Moore?
Mielőtt bárki egy jól megtervezett crossover-re gondolna rögtön… nem kell. Egyelőre. A Grey’s Anatomy rohamosan javuló tendenciájába ugyanis belefért egy teljesen egyedi látásmódú epizód is. A hetedik évad első – meglehetősen gyenge – része ugyan elkeseredésre adott okot, de egyben a reményt is megcsillantotta, hogy a poszttraumatikus lelki sebek feldolgozása még várat magára. így lett.
A rendhagyó hatodik rész hozta el a fordulópontot a sorozat életében, de ha ott mégsem, hát nálam mindenképpen. Mivel a dokumentumfilm, mint olyan, közel áll a szívemhez, az ilyen műfajban megtervezett epizód eleve nyerő pozícióban indult. Mint kiderült, jó választás volt a készítők részéről bedobni valamit, amitől a megszokott meder kiszélesedik. Márpedig a Grey’s Anatomy medrére ráfért ez a változás. Az események ugyan tovább folytatódtak, de a látásmód alapvető megváltozása, a reality-szerű vonások beépítése máris már színezetet adott az egésznek.
Lehet vitatkozni, jó volt-e, vagy éppen haszontalan és kimondottan rossz, én a jóra szavazok mindenképpen. Úgy vélem, a vérfrissítés bőven ráfér egy ilyen hosszú életű sorozatra, s ezt a frissítést nem mindig a szereplő-, és karaktercsere oldja meg feltétlenül. Ha egy-egy epizód struktúrája valamilyen szinten megváltozik, már jótékony hatást gyakorolhat a nagy egészre, persze csak abban az esetben, ha megfelelően nyúlnak a témához. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a dokumentum jelleg illett a Grey’s Anatomy-hoz.
A dokumentumfilm nem más, mint a valóság dokumentálása. Nem vagyok benne biztos, hogy egy fikció álvalóságának dokumentálása minek tekinthető, irodalmi berkekben van erre egy kifejezés, bizonyos mis en abime, amit a regény a regényben típusú művekre szoktak ráhúzni. Nos, a sorozatok mise en abime-ja nekem mindenkor, mindig bejött és be fog jönni. Bár látszott a beállított jelenetek művi volta, mégsem hagyott keserű szájízt maga után ez az epizód. Egyszerűen meg lehet fogalmazni, miről is szólt. Egy meg nem nevezett tévétársaság követte nyomon az orvosok – természetesen a főbb szereplők – munkáját a kórház falain belül. A hangsúly a lövöldözésre és a tragikus események utáni életre volt kihegyezve. Gyakorlatilag egy kórházi reality-t forgattak, amit minden bizonnyal elég sok igazi tévétársaság meg is tenne és tesz az USA-ban. A katasztrófaturizmus szót is használhatnám, de nem teszem, mert van egy bizonyos pejoratív felhangja, s ezt egészen biztosan nem akarták elérni az alkotók.
Ez a bizonyos tévétársaság nyomon követett majd’ mindenki; pár műtétet, és képbe került egy, az első részben megismert páciens is. Azt hiszem, most valóban egyensúlyba került a magánélet-szakmai élet szekció, ami nagyon jót tett a sorozatnak, mert az utóbbi idők hangsúlyos magánéleti történései már-már elvitték az erdőbe az egészet. Talán csak az mentette meg mindig a sorozatot, hogy a szereplők, a karakterek – véleményem szerint – tökéletesen el lettek találva, jellemezve és ábrázolva. Nyilván mindenkinek vannak kedvenc és kevésbé kedvenc karakterei, de ebben a legutóbbi epizódban mindenkiből kaptunk egy szeletet. Mondhatni azt is, hogy a hetedik évad alapkoncepciója valósul meg ebben a kiegyenlített karakterábrázolásban.
Bár nem célom kitérni minden szereplőre külön, azt azért megemlítem, hogy Callie Torres és Arizona Robbins Afrikába távoztak egy időre; nyilván Jessica Capshaw várandósságát valamilyen módon meg kellett oldani, ha már nem szándékoztak beleírni a történetbe.
Számomra a legtanulságosabb és egyben legtragikusabb szál Miranda Bailey-é. Ő hatott rám a legerősebben, pedig nem ő volt a leghangsúlyosabb. Amolyan csendes drámát élt meg, amikor elvesztette az első részben megismert fiatal páciensét, (akit egyébként Mandy Moore alakított). Bár sejteni lehetett, hogy valami rosszul fog elsülni, mégis megrendítő volt látni a mindig erős Mirandát zokogni a folyosón. Itt a könnyen kitalálható klisé eldurrant ugyan, miután Miranda boldogan konstatálta a műtét sikerét, majd kis idő múlva a már agyhalott lányt látjuk az ágyon, akinek elméletileg fel kellett volna gyógyulnia. Hiába, egy fordított Deus ex Machina mindig van a tarsolyban…
Visszatérő kérdés az első rész óta a ’Kit hogyan változtatott meg a lövöldözés’. Direktbe is hozták ezt a témát, ha véletlenül eddig nem lett volna elég szó róla. Volt szó róla, de valljuk be, a langyos terapeuta minden volt, csak hiteles nem. Tulajdonképpen azt a szálat hanyagolhatták is volna, a Teddy vs. terapeuta villámszerelmet pedig végképp nem értettem, de ez már nem is lényeges, ennyi mellényúlást vállalhatnak.
Ahogy már pedzegettem, a tendencia mindenképpen javuló, és szerencsére sírás-rívásból is kevesebbet kapunk… mintha. Vagy csak annyira megszoktam már? Cristina Yang karaktere került a legnagyobb gödörbe, gyakorlatilag öt részen keresztül kapálózott és fuldoklott a trauma utóhatásától. Nyilván önmagával kellett megküzdenie, nem mással, a hatodik epizódra ez sikerült, tehát fellélegezhetünk, nem maradunk Yang és az ő cinizmusa nélkül. A lényegi mondanivalót ő fogalmazta meg, tökéletesen:
„Well, we went through the scariest thing a person can go through, and we survived. So now every day is just a gift. And we're all just blessed... Blessed to be here, blessed to be doing what we do best… (…) Being a hero has its price.”
