„The place isn’t the same.”
A hetedik év(ad) sorsdöntő, úgy tartják, és a sárkánynak is hét feje van, mégis megbotlik… hogy mit hoz a Grey’s Anatomy-nak ez a hetes szám, azt egyelőre csak sejthetjük. Ha az évadpremierből indulok ki, akkor… na de nem jósolgatok, inkább következtetek.
A megszokott ’ez történt az előző évadban’-panel helyett most leleményesen beépítették az előzményeket magába az első epizódba, de gyakorlatilag ez volt számomra talán az egyetlen pozitív mozzanata a premiernek.
A tovább mögött jönnek a spoilerek.
A hatodik évad sokkoló lezárásának utóélete zajlott a hetedik évad első részében. A változás olyannyira sikerült nekik, hogy gyakorlatilag mindenki önmaga árnyékává vált. Pszichológiai szempontból érthető, de azt gondolom, nem túl nézőbarát egy ilyen sziporgós, borongós rész, amiben semmi nem történik, de az jó hosszan.
Habár… ha belegondolok, mégis történt valami. Christina és Owen biztonsági háló-házassága némi fényt vitt a végére, de nem túl sokat, mert maga a házasságkötés is olyan semmilyen lett, mint az egész epizód. Christina mintha valami rémálom szereplője lenne, olyan állapotban döntött, s úgy ment hozzá Owenhez, aki – véleményem szerint – őszintén szereti, ám Christina indokai sokkal kevésbé meggyőzőek. A lánykérős jelenetben tisztán kivehető volt az ok-okozat; Christina retteg, és nem akar egyedül maradni, ergo hozzámegy ahhoz, aki azt ígéri neki, mindig mellette lesz. Igaz, hogy Owennel már van múltjuk, ám ha nincs a lövöldözés, és nincsenek a poszttraumatikus sebek Christina lelkén, eszébe sem jutott volna férjhez menni.
Ez az elsietett házasság, s ennek utóélete ki fog hatni a folytatásra, ha nem is drámai módon.
A megváltozott körülmények minden főbb szereplő lelkére hatással voltak; Derek rendszeres dutyilátogató lett, Meredith-en pedig már most látszanak az ’eddig vagyok veled’ – jelei. Túléli a házasságuk ezt a kezdődő krízist? Minden bizonnyal ez az egyik központi kérdés ebben az évadban.
Mindenki átértékelte az életét, ki így, ki úgy.
„How we experience change... That's up to us. It can feel like death... Or it can feel like
a second chance at life.”
A nagy visszatérő Dr Webber talán az egyedüli, akire pozitívan hatott a dráma. Végleg leállt az ivással és várja a kihívásokat. Derek adrenalinfüggősége előrevetít egy állapotot, ahonnan könnyen nagyot lehet esni. Természetesen lemondott a vezető pozícióról és a chief újra a régi chief.
Ironikus módon most nem azon megy majd a versengés egy ideig, ki mennyit operálhat, hanem azon, kit nyilvánított hivatalosan gyógyultnak a pszichiáter. Bizonyára lesz ennek az egésznek egy drámai tetőpontja, döntésekkel, elhatározásokkal, de addig még biztosan lelkiznek a szereplők, jó sokat. Igaz, a Grey’s Anatomy-nál ez megszokott, és nem feltétlenül csak negatívumként írom a lelkizést.
A legjobban talán mégis Miranda-t viselte meg az egész, és a bimbózó kapcsolatának ezzel búcsút intett egy laza csuklómozdulattal. Nos, sebaj, úgysem hittük el, hogy Miranda és Mr. Tökély valóban összeillenek. Bár benne van a pakliban, hogy Miranda magához tér… ám valamiért az az érzésem, hogy ezt a kapcsolatot nem erőltetik már.
Egy kapcsolatban azonban bízik a jámbor néző: Mark és Lexie csak a vaknak nem összeillő páros; és mellékes teszem hozzá, hogy Lexie ismét barna, hogy adjunk a depressziónak még egy pofont- nem lényeges elem, de szemet szúrt, mint ahogy mindenkinek, ha jól sejtem. Mark és Lexie reloaded-re számíthatunk a következőkben, valamint a szimpatikus, bár kissé idegbeteg leszbikus pár drámáira, hiszen dráma nélkül mit ér a Grey’s Anatomy? Költői kérdés vége.
Érdekes módon a hetibeteg volt a legjobban háttérben, pedig valami igazán durva, nagy durranás műtétet hoztak be a beteg szállal, amit aztán elég nyeszlett módon zártak le, már ha lezárták… Derek elmondta a rémült édesanyának három mondatban, mit gondol és ezzel mindenki meg is nyugodott.
Komolyan… tényleg ennyire vérszegényre kellett sikerülnie az évadnyitónak? Vagy tényleg a végnapjait éli a Grey’s Anatomy?
